Május 28. Hétfő

Ééééééés indul a visszaszámlálás!!!

5...
PS.: bocsánat, hogy nem válaszolok a kommentekre, de egyszerűen nincs időm. :) Azóta lett pár új olvasóm, akiket itt és most köszönötök :D 
PPS.: Innen hosszabbnak tűnik :/ :D
xx Kin

#megdöbbentő #sokkoló #wááá
Igen, Twitter-time van nálam, szóval jellemeztem a napot. Na, akkor elölről...

Hiper-szuper-nagyon-giga-extra gyorsan felöltöztem, és mentem suliba (nem, nem a koliban voltam... kell a meglepetés ereje :D ), ugyanis anyával egy motelba mentünk éjszakára, mert ő hozott el a reptérről. :D

Jó, szóval... elindultam a suliba, de már félúton totál para voltam, mert azt hittem, hogy el fogok késni. Hát, majdnem össze is jött. :)
Az egész úton úgy vert a szívem, hogy azt elmondani nem lehetett volna. Vagy legalábbis rendbes jelzővel illetni. Egy idő után bekapcsoltam a fülhallgatóm, és elindítottam rajta az Amerikában megismert dalaimat, mint például Megan Nicole egyike, ami nagy kedvencem lett (Summer Forever), és erről a dalról automatikusan eszembejut Tavi Kata könyve, a Nyitótánc, bár fogalmam sincs miért. :D Ez mondjuk nálam így van :) Egy könyvhöz/emlékhez/filmhez kötődik egy dal, csak mert épp arra gondoltam, vagy azt hallgattam akkor, amikor a szóban forgó dolog is ott volt a "környéken". Jó, hagyom a rizsát, vissza a napomra...
A suli előtt jobban izgultam, mint amikor nekivágtam ennek az egész giminek. Merthogy akárhogy is gondolkozik az ember, rájön, hogy egy ember története akkor pörög fel, amint azt elkezdi papírra vetni, vagy Word dokumentumba ( :D ), akkor pörög fel az egész. Hisz ha belegondolunk ez tök logukis. A könyvek nem az unalmas részekkel nyitnak, vagy nem arról szól az egész, hanem arról, hogy egy váratlan esemény következtében elindul az ember életében egy olyan dolog, ami megváltoztatja azt. Vagy magát az embert. Nekem itt van ez a gimi, ami miatt érzem, tudom, hogy vagyok valaki, megtaláltam a helyem, nem érzem, hogy elveszett lennék. És talán ez a legfontosabb.
Lassan lépkedtem a folyosón, majd megálltam a terematnk előtt, pont, mint amikor először álltam itt. Nagyot lélegeztem, és beléptem...
Az első, ami feltűnt, hogy valaki űl a helyemen. És több pad van. És egy szőke Ella-klón (akit életemben nem láttam még) flörtöl Ricsivel.
- Mi van?
A két szó ösztönös reakció volt részemről, nem pedg egy köszönés. Nem így képzeltem el ezt a jelenetet. Jó, csomagoljunk, vissza Amerikába, Kevinékhez!
- Kingaaa! - ugrott a nyakamba Léni (Mary nem volt a teremben), és vigyorova rámnézett. - hahó, nem is örülsz?
Az arcom még mindig azzal a "csodálkozom, de nagyon" volt borítva (na, ezt jól megaszontam'), szóval Lénának leesett a tantusz, ahogy a többieknek is, miszerint itt vagyok.
A csajok odajöttek hozzám, köszöntek, minden totál oké volt. Ja, nem.
- Hogy lehet az, hogy - pillantottam a padokhoz - hét, ismétlem, HÉT személlyel többen vagyunk???
- A két művészeti sulit összevonták - felelte Hella a maga módján, vagyis: empátia nuku. Jó, csak egy kicsi.
- He??? - Oké, ki mondta, hogy értelmes ember vagyok?
- Mi mondani akartuk, de nem hittél volna nekünk!
- Miért is?
- Azt gondoltad volna, hogy ez egy újabb trükk, hogy "visszainvitáljunk" - magyarázta Dina.
- Oké - lélegeztem nagyot. - Ki az a csaj? - böktem a padom felé.
- Lulu. Az ofő ületette mellém, míg odavagy.
- De mostmár itt vagyok!
- Oki, nyugi! - tette fel a kezét Din.
- Második. Ki az a másik csaj? - néztem szúrósan a Ricsit dédelgető szőkére.
- Ja, igen. Sarolta az, de mi csak Sminknek hívjuk - legyintett Léni nevetve, mire az arcomra szökött egy halvány mosoly-féle.
- Mellesleg... - kezdte Héli - ki nem állja a csajt.
- Ki?
- Jaj, hát Rómeó - vihogott. - Bakker, ez de nagy! Még a kezdőbetűjük is egyezik - csapkodta a térdét, ami miatt egy retardált fóka-utánzat is lehetett volna.

Leültem a helyemre (a csajnak leesett a szitu), és magamban bosszankodtam az egész nap miatt. Jól kezdődött. Illetve "jól". Az írásbeli irónia nem megy.
És a legrosszab az, hogy irodalommal kezdtünk, de még az sem dobta fel a kedvem!!! Grrr... Sajnálom, mert Karal tanárnő kitett magáért. Ez lehetett volna a kedvenc órám az évben, de nem, mert a hülye bővülés, vagy mi miatt oda az életkedvem. :(

Meg is látszott a kedvemen. Viszont... a harmadik szünet volt a legvidámabb, azt hiszem. :)
- Jó, elárulom, mi volt "Kinnel", ha lenyugszol - mosolyogtam rá, mire leült mellém.
- Oké, mondd!
- Címlaplány lett az Elle-nél.
Dina olyan hangosan elkezdett visítozni, hogy az egész udvar ránk nézett, bár ez őt nem izgatta annyira. Ott ugrált az udvar közepén, miközben ott ordítozott. Én konkrétan annyira nevettem rajta, hogy eldőltem a fűben. Öt perc múlva abbahagyta, és borzasztó halkan megkérdezte:
- Tényleg?
- Nyugi, és igen.
- Jézusom! - meredt maga elé. - Bazd meg, Kinga, de irigyellek! Én vagyok a szárnysegéded, és nem hívtál volna?!
- Ez van, Dina Drága - kuncogtam, majd arra lettem figyelmes, hogy a sulirádióból a nevemet (???) hallottam, miszerint "üdv újra itthon", és elindult Victoria Justice Make it in America című dala.
Dinára néztem, mire legyintett.
- Kívánság hét, vagy mi a fene van.
- Jó, de ki küldhette? - ráncoltam a szemöldököm.
- Fogalmam sincs.

A koliban kipakoltam az anya által elhozott cuccaim (amíg a suliban voltam, elhozta), és Dinával az utolsó két hetet tárgyaltuk. Hihetetlen. Mindjárt vége. :(